Az Everness Fesztiválon találkoztam Ölvedi Rékával is, akinek köszönhetően megszületett az első NIA interjúm. Réka, köszönöm szépen az érzékenységed, a nyitottságod és a tökéletes vezetését a beszélgetésünknek!

A 2015. év egy csoda volt, új lehetőségek, új inspirációk és új táncosok! Még nincs is év vége, de úgy döntöttem csokorba szedem őket.

Hála és köszönet a lehetőségekért a Szervezőknek, illetve minden Táncosnak, aki elhozta és megmutatta a szívét és a lelkét!

NIA az Everness nyáron

NIA az őszi Everness-en

"Azzal, hogy olyat teszel, ami abszurdnak tűnik, mélyen megérintesz valamit a lelkedben, a legősibb részedben, abban, amelyik a legközelebb áll az eredethez." (Paulo Coelho)

Elérkeztünk egy újabb év végéhez, és szerintem ez mindenképpen egy jobb év volt, mint az előző, bármi is történt. Jobb, mert 365 napnyi tapasztalással lettünk érettebbek és gazdagabbak. Hogy milyen tapasztalások voltak ezek, az a mi választásunk. Mindig van választásunk, így arra biztatlak Benneteket tiszta szívemmel, hogy éljetek ezzel a lehetőséggel.

Én mindig várni foglak Benneteket az óráimon és az egyéb programokon, hogy erre emlékeztetni tudjak mindenkit, akivel találkozom. 

Kívánok egészSéget, békét, boldogságot, tiszta és látható utat, amin végigtáncolunk!

Folyamatos kapcsolattartás a FaceBook-on - Tetszik+értesítés kérése.

 "Bort, búzát, békességet,
Sötétségben fényességet!
Új esztendő újat hozzon,
Régi jótól meg ne fosszon.
Ki barát volt, az maradjon,-
Ki elindult, az haladjon."

Ma reggel arra jutottam, hogy a miania.blog.hu nyugvópontra jutott.

Azzal a céllal indult az útjára, hogy megmutassa, hogy Mi a NIA? Nagyon jó volt végigmenni a 9 mozgásformán, hetekig ebben éltem. Belém költözött, minden helyzetben utat talált bennem, mindenhez kapcsolódni tudott - hiszen ez a NIA. A bajban megtartott és mindig visszahozta az életörömöt a szívembe. Mindig segített megtalálni a középpontom.

Mostanra annyira a részemmé vált, hogy teljesen természetes, hogy jelen van a hétköznapjaimban már negyedik éve, több száz megtartott órával és sok-sok workshoppal a hátam mögött. Teljesen természetes, hogy minden héten történik valami, ami fókusszá érik bennem és felépítem az órát. Aztán elmegyek, találkozom a csodálatos kis NIA közösséggel és boldogra táncoljuk magunkat. A varázslat természetes, mégsem kopik. Velünk van, jelen van, ismerjük, a részünk. Ahogy Anita mondta, "amikor vége volt és haza indultam, olyan volt, mint, ha nem is ugyanaz a nap lett volna, mint ami előtte volt. Mintha aludtam volna egyet és minden jó lett." 

Szívből kívánom Mindenkinek, aki ide jut, és ad magának annyi időt, hogy végigtanulmányozza a mozgásformákat és eljön egy igazi NIA órára, érkezzen meg ugyanide, érezze a békét és a kegyelmet. "Welcome home!"

Ha szeretnél kapcsolódni a NIA-hoz az életben is, keresd Facebook-on a "Mozgásban a lélek" oldalt, ahol aktuális infókkal, érzésekkel, zenékkel, képekkel várok Rád is.

Lájkolj és utazz velünk!

Nagyon régen nem írtam, és nem azért, mert nem volt mit. Sőt.

A nyár eleje álom volt, a vége rémálom. (Ezért van amúgy most ilyen sokáig jó idő, hogy bepótolhassam, ami nyáron kimaradt. Az élet igazságos.) A történések nagyon megfeszegették a határaimat és amikor már azt gondoltam, hogy minden szintemen lemerültem, akkor jöttem rá, hogy amiből töltekezem, az már rég nem az enyém. Az valahonnan jön, azt kapom. Szóval nem összeomlás és betegség lett a vége, hanem újraindítás. Újra megtapasztaltam, hogy ha valami szétesik, akkor esélyt kapok arra, hogy magasabb szinten rendezzem össze, hogy jobb/an legyek. Jobb abban, hogy megközelítem azt az életminőséget, amiben élni szeretnék. Tavaly tudatosult ez bennem először, amikor mindent megváltoztattam magam körül. Aztán egyik este ültem ugyanúgy a vákumkanapén (beszippant és nem ereszt) és azon gondolkodtam, hogy, ha ugyanúgy fogok élni, ugyanazokon a dolgokon fogok rágódni, akkor tök fölösleges volt ez a nagy felhajtás és pazarlás volt ez a sok változásba belefektetett energia.

Persze nagyon nehéz hazatalálni ott legbelül. A körülményeinket viszonylag könnyen változtathatjuk, de ami ott belül van, az teljesen immunis arra, hogy hol élünk és éppen melyik munkahelyet gyűrjük. Ha a kis szívünkben nincsen béke, csak a mókuskerekünket tekerjük vadul.

Amikor Niazom, akkor béke van. Veszélyes is, mert mindent megkapok abban az 1 órában, amikor tanítok: bárki lehetek, mindent megélhetek, mindent megoszthatok, mindenkit boldoggá tehetek. Nehéz azért ezt űberelni, de nem alapozhatok csak erre. Az életet élni kell és pont. Akkor és ott. Felelősségteljesen, tudatosan, jelenlévőként és könnyedén. Mindig, nem csak amikor jó. És akkor egészségesek leszünk.

Az Új Medicina azt mondja, hogy 5 olyan ismérve van azoknak a konfliktusoknak, amire a testünk elváltozással (betegséggel) reagál:

• Drámai
• Váratlan
• Megütközés jellegű
• Elszigetelten megélt
• Átmenetileg nincs megoldás

Ennek az 5 ismérvnek egyszerre kell teljesülnie, hogy "belebetegedjünk", és elég egyet felszámolni, hogy a gyógyulási szakaszba lépjünk, amit egy kicsit (nagyon!) másképp értelmez ez a rendszer, de annyira bio/logikus, hogy lassan kénytelen vagyok elfogadni.

További infó:

Tehát, ha rendszeresen Niázunk, akkor ezeket a konfliktusok feldolgozzuk az órán - megéljük, eltáncoljuk. Sőt, egyszerűen el is kerüljük Őket, mivel, ha jól vagyunk, nem akadunk fent, nem élünk meg mindent drámaként, és pláne nem érint váratlanul, mivel jelen vagyunk. Aztán meg, mivel maximumra nyitjuk az optikánkat, "olyan nincs, hogy nem" alapon nem létezhet olyan helyzet, amire nem találunk megoldást. Bónuszként, mivel megtanulunk kapcsolódni az éghez, és a földhöz, végtelen erővel és hittel rendelkezünk.

Nekem ez a fő fókuszom, és ezt szeretném óráról-órára megmutatni, megosztani, gyakorolni-gyakorolni-gyakorolni, és a végén tökéletesen, természetesen élni benne. 

Ui.: Egyébként meg az a kedvencem, hogy ennyi minden benne van egy órányi, egyszerű és önfeledt táncban. Már akkor is jó, ha csak élvezzük, de, ha még tudjuk is mi történik közben és általa, akkor nem tréfál meg minket az a tökéletesen működő, viszont vezérlésre (és nem érzésekkel kapcsolatos feladatokra) kialakított agyunk.

2013 augusztus 13.
NIA, NIA, NIA!
 
Nem, nem írtam el, a NIA olyan máNIA, ami csupa jó élménnyel és örömmel ruház fel! Ha most mindenkit jól megkavartam, az csakis azért lehet, mert a NIA felkavar és aztán elröpít és végül ellazít, majd röhögő , mosoly rohamokat fakaszt ...
 
Tegnap életemben először volt alkalmam kipróbálni ezt a csodálatos táncot. Szerintem ide minden városlakónak legalább egyszer egy héten el kellene menni, férfinek és nőnek egyaránt, (a niában ez is a csodálatos, hogy a férfiak is művelhetik, sőt nekik is segít a férfi és női oldalaik egyensúlyba hozásában, és még mi minden másban is…?! ) Ahogy a dzsungel lakóknak minden nap szembe kell néznie a halállal, vagy inkább az életben maradással, ki ne mondaná, hogy egy nagyvárosi dzsungel ennél kevesebbről szólna?! Aligha! Ha pedig így van, akkor ezt a felszabadító, feszültségoldó táncot, amit tegnap lejtettem mindenkinek gyakorolnia kellene. Mert úgy elfeledteti veled a négyes-hatoson utazó otromba embereket, a tolakodást, a szmogot, a jól ismert dugót, a parkolások okozta bosszúságokat, az idióta főnököt, sorolhatnám..., hogy újra érzed az életet magát.

A niában egyedül vagy önmagaddal, mégis egybeolvadva a környezeteddel, ami az ég, a felhők, a nap, a föld, a fű, amikből igazán lehet töltődni és energiát meríteni. A hely, ahol én voltam az első „beavató szeánszomon”, hát egyszerűen eszményi helyszínül szolgált. Az óriási ablakokon beszűrődő fény, az udvar tele zöld fákkal, növényekkel, a terem pedig tégla és fa természetes burkolattal.  Tökéletes helyszín az első niázásra. /A szó egyébként: betűszó, jelentése: Neuromuszkuláris  Integratív Cselekvés / Neuromuscular Integrative Action és egyenesen Amerikából jött hozzánk ez a csoda!/

Csodálkoztam, hogy a barátnőim közül mindenki értetlenül és kérdőn nézett rám, amikor meséltem, hogy milyen órám lesz délután. Te jó ég, nem is sejtik mit veszítettek, veszíthetnek, ha nem mennek el és kezdik el ők is ezt a lélekemelő táncot. Minden fajta előképzettség és youtube videó csekkolás nélkül mentem oda, és ezt ajánlom mindenki másnak is! Csak érezd jól magad a bőrödben, a lelkedben, a szívedben. Ennyi, a nia. Több nem is kell!

Jövő héten biztosan ott leszek a következő órán is és még viszek pár barátnőmet. Emlékeztek arra a jelenetre, amikor Miranda keresi a Szex és New Yorkban a nőiességét, mert túlságosan kockának, merevnek és fiúsnak érzi magát? Carrievel ott bénáznak az istennő táncon. Egy pillanatra eszembe jutott ez a kép a táncom közben, de maradtam. Persze, hiszen közben  és utána is csak vigyorogni bírtam, arról nem is beszélve, hogy csinosabbnak, nőiesebbnek  és boldogabbnak láttam magam a tükörben. Mekkora teleshop reklámszöveg – humbug?! De a niánál tényleg ezt érzed! Egyből rászoktam.

Vár titeket óriási szeretettel és bizalommal Sőtér Saci, akivel nem hiába találkoztam teljesen „véletlenül” egy ártatlan esküvőn.

Hajrá csajok, nők, asszonyok. Mi ott leszünk!

milla

Forrás: blans.hu

Ui.: Köszönöm Milla!

A tavalyi randink folytatása - 3 nap boldogság, sok tánc, csillámtetkók, téglatörés, családállítás, terhek le, könnyedség fel.

Mi nagyon szerettük, köszönjük, hogy velünk voltatok!

Megnéztem végre az Isadora c. életrajzi filmet, ami természetesen már az első mondattal megfogott:

"Minden, ami szép, igaz. Minden igaz, ami szép."

Tudtam, hogy kedvelni fogom Isadorát még jobban, mint eddig, mert az a nő tényleg egy csoda. Viszont örök figyelmeztetés számomra is, hogy mennyire szükség van a "földelésre", és mennyire jó, hogy a NIAban benne van mindkettő. Lehet szárnyalni/repülni, de közben a kis gyökereink azért bújkálnak le/befelé a földbe és töltögetnek, stabilizálnak minket.

Ahogy néztem a sok táncos betétet arra jutottam, hogy a Duncan Dance tulajdonképpen lehetőség arra, hogy pogózzunk komolyzenére. Persze csak szépen és finoman, de ugyanolyan erős szenvedéllyel, mint a zúzósokra. Már alig várom, hogy az új "tanrendünk" szerint ide érkezzünk. Addig is Joy of Movement, éljen a nyár és persze Isadora Duncan!

Igazából azért jó Niazni, hogy tudjunk lenni nőies nők - akik szeretik, ha vezetik, felismerik, ha nem jól vezetik és tudnak szabadok lenni a választásaikban. Nekem ez nagyon tetszik.

Müller Péter: „Egy harmonikus kapcsolatban mindketten szabadok”
(forrás: Nők Lapja Cafe)

„Ha nő vagy, tanulj meg férfiésszel gondolkodni, ha férfi vagy, tanulj meg nőül.” Ezt a mondatot először egy kitűnő táncospártól hallottam. Tangót táncoltak, s mint tudod, a tangó: misztérium. 

Azt, hogy mi a tao, mi a jin és a jang, tőlük tanultam, nem csupán abból, amit mondtak, hanem abból, amit eltáncoltak előttem.

– Hogyan táncoltok? – kérdeztem először a férfitól.
– Én parancsolok, és a párom engedelmeskedik.
– S te? Te hogyan éled ezt meg? – kérdeztem a nőtől.
– Ugyanúgy, mint a partnerem. Csak a szavaim mások. Ő irányít, és én követem.

Két év múlva megtudtam, hogy a lány párt cserélt. Nem tudta a férfi jól vezetni. Éppen azért, mert parancsolt neki s nem irányította. A két magatartást egy világ választja el. Az elsőt a hatalom működteti. Az erőszak, a szolgaság és az engedelmesség; az ilyen tánc sohasem lehet harmonikus. Harmonikus csak olyan kapcsolat lehet, amelyben mindketten szabadok. A vezető szabadon irányít – és a társa szabadon repül utána. Mindketten boldogok. És a táncuk csodálatos. Minden benne van, amit férfiról és nőről, hímről és nőstényről, jinről és jangról, lányról és fiúról tudni lehet. Így kellene élnünk, szeretkeznünk. Így kellene szép párkapcsolatot, házasságot létesítenünk. Így, mint ezek a tangótáncosok.

Megkérdeztem a fiút, akit nemcsak a saját párja, de az összes táncos, a többi lány is kitűnő „vezetőnek” tartott, hogy mi a jó irányítás titka. Ezt válaszolta:
– Tánc közben átélem a nőt is. El tudnám táncolni az ő táncát is egy olyan férfival, mint amilyen én vagyok. Érzem az érzéseit, gondolom a gondolatait, ismerem minden rezdülését és titkos impulzusát. Tudom a lelke, a dereka, a térde, a bokája és a karjai nyelvét is… Tudok nőül is, ez a titkom.

A nő pedig ezt mondta nekem:
– Számomra a tangó egyfajta meditáció a sóvárgás és a beteljesülés között. Azáltal, hogy nem engedem szabadjára a vad szenvedélyemet, de visszatartom, és összehangolom a zenével és a partneremmel, valahogy túllépek a kettőség-érzetemen: egyetlen pillanatig… vagy nem is tudom, mennyi ideig, mert ilyenkor nincs idő, csak örökkévalóság… valahogy eggyé válok a partneremmel. Odaadás és önfegyelem… ez repít egyre magasabbra, mert mind a kettő örömteli és élvezetes… Ebben nincs semmi kényszer, semmi elfojtás és szolgaság… Csakis szabadság!… A testünk időnként összesimul, arc az archoz ér…, még a lélegzetünk sincs külön… Egymásért és egymásnak vesszük a levegőt… És tudod, mi a fura?... Amikor a testünk összetapad, és a lépéseink olyan szinkronban vannak, mintha nem is két, de egyetlen lény táncolna, nem azt érzem, hogy álmodom, hanem hogy most Vagyok! Most létezem igazán! Igen, tánc közben önmagamra ébredek… Soha a hétköznapi életemben nem érzem ennyire azt, hogy Vagyok, hogy tudom-érzem, KI VAGYOK ÉN, mint amikor egy férfival, aki jól vezet, tangót táncolok… A testem minden külső-belső porcikáját érzem! És őt is érzem!... Érzem a szíve verését a vékony selyemingje mögött… Érzem arcán a verejtékcseppeket…a leheletét… a meleg tenyerét a derekamon.

Ezeket a vallomásokat még akkor gyűjtöttem be, amikor az Isten bohócait írtam. Mostanában pedig a férfiról és a nőről gondolkodom. Útravaló-sorozatomnak ez lesz a zárókötete. Faggatom az embereket. Olvasom a nők szenvedésteli világtörténetét. Látom a szerelmek halálát, a párkapcsolatok korhadását, házasságok tönkremenetelét. Látom az egyre több magányt és társtalanságot. A férfiatlan férfit és a nőietlen nőt. Látom a nők szabadságharcát. Sokfrontos, nehéz küzdelmét. És most már ott van könyvemhez a saját megélt élettapasztalatom is. Gyűlik az anyagom. Visszanézek elmúlt korokba, vizsgálom a jelent, és próbálok előre nézni a jövőbe. Írok, írok, írok… És egyre elégedetlenebb vagyok a soraimmal. Próbálom leírni, mi az, ami ilyen reménytelenül eltorzult bennünk. És mihez képest torzult el? Milyen egy igazi férfi? És egy igazi nő? Az ősmintát szeretném megtalálni. És egyszerre rátalálok. Igen, ez a tangó! Bár tudnék táncolni. Akkor most, a sok fölösleges szó helyett eltáncolnám az igazságot."

*************************************************************************

Mi tudunk táncolni - táncoljuk el az igazságot. Elég, ha csak a sajátunkét.

A Nia tökéletesen ki van találva - minden oldalról. Ahogy közeledett a június 26., jött egy kis ellenállás - mint mindig, amikor változás van kilátásban az életemben. Aztán, ahogy napról napra bekúsztak a rétegek alá az infók, elkezdett feloldódni minden. Az utolsó előtti napon beütött az extázis - pontosan úgy és abban az ütemben, ahogy egy Nia órán megtörténik - ez valami döbbenet: a (látszólag) energiahiányból (helyett) végtelen energia. A végén pedig csak egy percnyi űr, amit azonnal fel is töltöttek a lehetőségek, amik várnak rám, ha használom, amit kaptunk.

Helen Terry egy csoda, a csoport színes és gyönyörű. Az meg, hogy ott volt velünk végig Hriczu Andi, megadta a biztonságot az egy hétre és a továbbiakra.

Szóval Welcome Home, megint és újra. A "tankönyvet" soha nem rakom el, hogy amikor megint bedarálna valami, akkor belenézzek újra meg újra. Hogy megakadjon a szemem egy mondaton, ami összekapcsol azokkal a kék lufikkal, amiként az utolsó nap Helen felengedett minket, hogy kapcsolódjunk az éghez és a bölcsebbik részünkhöz.

Folyt. köv. :)

Folytatódik a BalatoNIA!

A tavaly augusztusi NIA Jam-en tett ünnepélyes fogadalmunknak megfelelően idén Boldogság tábort szervezünk Balatonalmádiban – most nyáron 3 napon keresztül szívhatjuk magunkba a nyarat, térhetünk vissza a testünkbe, szívünkbe, lelkünkbe!

Tervezett programok az 5 elem, vagyis a TELJESSÉG jegyében: 5 tanárral, 5 kibővített mozgás-foglalkozással és egyéb fakultatív önismereti lehetőséggel az alábbiak szerint

• Három alkalom a tűz (világosság) és a fém (erő, erély) jegyében: maxi NIA Jam Dórival, Tündivel, Szilvivel és Sacival.
• Két alkalom a középpontunkban, a föld jegyében: reggeli jóga és chikung foglalkozás a Balaton partján).
• Lélekmozgatás a hajlékony fa jegyében: útmutatás Tarot kártyával, mini családállításokkal, személyiségelemzésekkel, Tai Chi bemutató, Feng Shui előadás.
• Folyamatos áramlás és nyugalom a víz jegyében: egész nap a mellettünk A Nagy Víz!

Gyakorlati tudnivalók
Időpont: 2013. július 5-6-7.
Helyszín: Balatonalmádi, Hotel Monopoly
Ellátás: reggeli, de igény szerint félpanzió 3 000 Ft/nap összegért igényelhető.

Részvételi díj előjelentkezéssel és előleg fizetéssel: 29 000 Ft
Előjelentkezés határideje: 2013. május 10.
Előleg: 10 000 Ft
Teljes részvételi díj: 35 000 Ft.

Az előjelentkezés után már csak a szállodában fennmaradó helyek függvényében tudunk táncos társakat fogadni, ezért, ha biztosítani szeretnéd a helyed, jelentkezz mihamarabb.

További információk és ráhangolódás friss hírekkel folyamatosan!

Szeretettel várunk Benneteket:
A Fantasztikus Négyes és Péter :)

Kb. két hete született meg bennem ez az érzés, azóta azon gondolkodom, hogyan írjam le úgy, hogy ugyanaz a hatalmas "aha élmény" és örvendezés járjon át mindenkit, mint engem akkor (és azóta is). Ennek következményeképpen két napja írom ezt a bejegyzést, és ahogy újra és újra elolvasom, mindig van egy kis csiszolnivaló rajta. Úgy néz ki, hogy ez egy dinamikusan fejlődő és változó gondolatfolyam lesz.

Szóval-tehát az utolsó workshopomon éppen a masszív és áramló férfi energiát sugárzó Clubbed to death-re táncoltunk és valahogy az eszembe jutott (még azt is tudom miért, de ha most ezt is leírom, végképp elveszünk), hogy most bújjunk bele abba a férfi minőségbe, amire éppen szükségünk van. Amit nekünk mindez jelent. Képzeljük el, hogy milyen érzés ott lenni mögötte/mellette - mennyire biztonságos, és hogyan hat ránk. Érzünk -e változást a mozdulatainkban és/vagy az érzéseinkben utána?

Tudjuk, hogy bennünk van mindkét minta, ezért érdemes megismerkedni közelebbről velük. A nőivel már nagyon sokat foglalkoztunk direkt módon, de így megleshetjük indirekt módon is, vagyis a férfin keresztül. 

Nagyon izgalmas megtapasztalni, hogy mennyi és milyen erő van a férfi részünkben: mennyire határozott, mennyire összeszedett és aktív. Eztán jöhet az, hogy finomodhatunk is általa. 

Erről a jelenségről tökéletesen (és nálam lényegesen érthetőbben) ír Karinthy Frigyes a Capillaria-ban:

"Ha egyedül vagyok egy szobában, akkor ember vagyok. Ha bejön egy nő, akkor férfi lettem. És annyira vagyok férfi, amennyire nő az, aki bejött a szobába... ha egy nő van egyedül a szobában, akkor - hiába kukucskál, a két aggastyán nem fog egyebet tapasztalni - ő is csak úgy fog viselkedni, mint én: eszik, vagy ásítozik, vagy tűnődik. Nővé akkor válik, ha férfi jön be hozzá."

Ez az energia tehát megvan bennünk is, kéznél van - ismerjük meg, szeressük és tökéletesítsük! És megvan körülöttünk is, természetesen.  Így, ha magunkban megleljük, meg tudjuk mutatni kifelé is, hogy milyen közegben tudunk a legszebben és tökéletesebben kivirágozni, befogadni és szeretni. Ezt követően - mivel a férfi energia mindig arra törekszik, hogy A legjobb legyen - , máris elindítottuk a változást. Szelíden, finoman, erőlködésektől mentesen, fölösleges és félreértelmezhető szavak nélkül. A testünk és a szeretet nyelvén, a legtisztább formában.

Hogyan hasznosítjuk mindezt a NIA foglalkozásokon?

A harcművészeti blokkokban életre hívjuk, megismerjük és tudatosan csiszolgatjuk azt a férfi mintánkat/részünket, ami mellett a legtökéletesebben kiteljesedhetünk nőként.

Már nagyon régen fenem a fogam arra, hogy írjak a családállításról, a régi/új szerelmemről. Régen "csak" gyógyíttattam magam a módszerrel és azt gondoltam, hogy ha egyszer majd "öreg leszek és iszonyú tapasztalt" + elfárad a kis testem és nem tudok mozgásórákat tartani, akkor kitanulmányozom jól. Aztán végül most jött el az időm, mert miért ne lehetne egyszerre? A testünk is emlékszik, sőt... de ezt már sokat rágtam, most csak annyi, hogy kristálytiszta információkat őrzünk a csontjainkban és ősrégieket a morfogenetikus mezőben, amiből a családállításkor dolgozunk. És máris összeértünk.

Az első finom kapcsolódás, amikor még csak egymásra néznek és összemosolyognak: a minták megjelenítése. Ezt korábban már megfeszegettük az Örvény foglalkozásokon - mindenféle zenével próbáltam a résztvevőket zavarba hozni és kizökkenti a megszokott mozdulatokból. Nem baj, hogy vannak, nem baj, hogy futnak a programok, ha minden kerek körülöttünk. Ez esetben jó mintákban vagyunk, építenek, tágítanak, inspirálnak. De a mókuskerékben egyre őrültebb tekerésbe hajszoló minták nem jók, ezt tudjuk.

Hogyan tudjuk megkülönböztetni melyik a melyik? Ez szerencsére egyszerűbb, mint gondolnánk, mert csak egy őszinte válasz egy egyszerű kérdésre: a helyemen vagyok? Boldog, egészséges és teljes vagyok az időm nagyobb részében (nem, ebbe az időbe az alvás nem számít bele...)?

Ha igen, nincs teendő NIAzzunk sokat, hogy ez a minőség sokáig tartson minket életben és egészségben! Ha nem, akkor kezdődik az izgalmas utazás és ez jó! Nem kell félni, bármennyire is hihetetlen, mi akartuk így. Ezzel szembesülni nem könnyű (illetve nekem nem volt az, amikor ezzel foglalkoztunk): az utolsó pillanat, amikor utoljára egyben láttam azt, amit vállaltam és meg kellett tennem felé az első lépést.. hát, ha lett volna kis Mukk cipőm, pattantam volna meg rögvest. Úgy éreztem magam, mint Menő Manó, amikor reklamál Felfelé, mert nem rajzoltak neki lábat. Vagy utat a lábai elé. Persze ez tényleg csak egy pillanat volt, mert aztán kicsit megnéztem magam közelebbről és nem is volt kérdés, hogy ez az életem kiváló és első osztályú kaland lesz. Főleg, ha igazából elkezdem végre.

Hogyan nézegethetjük meg a mintáinkat, amikor NIAzunk?

Nincs más teendőnk, mint megvizsgáljuk mi történik, amikor táncolunk. Milyenek a mozdulataink? Mennyire tudunk szabadon létezni? Mennyire mutatja azt a tükör, amit gondolunk magunkról? Nagyon fontos, hogy bármit is látunk, ilyenkor mindennek, de mindennek, amit látunk örülünk, mert a miénk! Minden, amit elnyomunk, orvul támad vissza és óriásira növesztjük magunkban. Viszont minden, amit szeretünk kivirágzik bennünk. Ezért csak figyeljünk, lélegezzünk, áramoljunk. Az élet célja, hogy tovább menjen, ne akadályozzuk, ne blokkoljuk, ne építsünk torlaszokat. Keressük a mozgást, hagyjuk, hogy vigyen. Könnyebb, ha csak engedjük - tolni, vonszolni, szabályozni nem érdemes.

Kerüljünk a lehető legközelebb a forráshoz és érezzük a cseppjeinkben az óceánt - élvezzük, ahogy hegyen-völgyön-napokon-perceken-pillanatokon-évezredeken keresztül utazunk. Minden könnyű, ami természetes.

Ünnepelni jó. Engem nem zavar, ha "szocialista", vagy külföldről érkezett, vagy mittomén milyen indokkal fújjjolt ünnepről van szó.

Nekem az ünnep azt jelenti, hogy sokan és egyszerre fejezzük ki tiszteletünket/szeretetünket/hálánkat valamilyen létezőnek, vagy akár nem létezőnek. Értem, ha valakinek ez nehéz.

Tegnap összeszerveződtünk (Kingának nagyon nagy kösssz az összefogásért és szervezésért), hogy beletáncoljuk magunkat mi is a One Billion Rising közösségbe. Egyszerűen csodálatos és lenyűgöző volt, ahogy egy tornaterem nagyságú tánctermet betöltöttük piros és fehér színekben ragyogva, mert ragyogás volt ez a javából. Megint otthon voltam/voltunk, együtt, egy/ség/ben. Kézzelfogható volt minden érzés, csorgott le az arcunkon, a bőrünkön, a falakon. Akkor és ott, „csak” szívtam magamban azt az élményt, ahogy egyszerre mozogtak a lábak, a kezek, a szemek, a szívek. Két olyan pillanata volt ennek a kapcsolódásnak, ami még mindig a hatása alatt tart.

Az egyik, amikor a Break the chain zenére a szorgalmasan felkészült táncosok eltáncolták a hivatalos koreográfiát és ugyan mi ott hátul nem tudtuk, és mégis tudtuk, mert ránk ragadt. Néztem magam előtt Évit, aki olyan szenvedéllyel élte meg azt a pár percet, hogy az már önmagában sodort, de amikor a végén mindannyian felemeltük a kezünket, bevillant, hogy most vajon hány kéz mutat ugyanígy az ég felé... hát ott egy pillanatra megcsiklandozott a végtelenség érzése.

A másik, amikor sorra kerültem és nagyon sokan voltunk és én még ilyen sok ember előtt azt hiszem sosem álltam elöl. Szerencsére, már ezektől a helyzetektől nem félek, mert ahogy elindul a zene, megszűnik az ijedtség és zavar. Az még külön megtámogatott, hogy addigra már olyan szinten értünk össze, hogy minden mozdulat egyértelműen indult el a mellkasomból, folyt ki az ujjaimon át, járta be a termet és érkezett vissza hozzám. Utána jöttem rá, hogy csak nagyon nagy vonalakban csináltam azt, amit terveztem, de hát ugye „ember tervez, Isten végez”. Tegnap mindent tökéletesen intézett. Fura (vagy nem is), de mostanában nagyon felértékelődött bennem az Élet, mint minőség, mint áramlat/fuvallat, mint mindent mozgató energia. Aztán lehet, hogy végül megint kiderül, hogy ez egy és ugyanaz? Már megint kiderül, hogy MindEgy? Ezt úgy szeretem, ez izgi, ez örök feladvány: minden érzést, gondolatot, eszmét elvinni addig a végső igazságig, ahol minden egyesül.

Először is megérkeztünk a 2013. évbe! Szerettem volna írni 2013.12.31-én, de valami olyan eufórikus hangulatban telt az év utolsó napja, hogy egyszerűen csak kapkodtam a fejem, meg a szívem és próbáltam először megérteni, aztán meg valahogyan befogadni. Mert a sok rosszat már megtanultam kezelni, de a sok boldogsággal nem mindig tudok mit kezdeni.

Én nem tudom mi történt, egyszerűen csak jó volt. Mondjuk előtte Hriczu Andival vonultam el 3 NIA napra, aztán Vele készültem fel a Karácsonyra is, majd még tetéztem Joós Zsófi év-elengedős-dobos órájával... végülis így akkor lehet, hogy érthető? Mindegyik esemény külön-külön oldalakat érdemelne, de nem tudtam magam letenni a számítógép elé. Minden alkalommal már az is megbizsergette a szívem, hogy úton vagyok oda, hogy van még egy családom, ahova időnként hazatérek. Bármikor fel tudom idézni az első lélegzetvételeket, amit a kezdő körben veszek, ahogy felkészülök arra, hogy akárhogyan is érkeztem, máshogyan fogok távozni, hogy újra meg újra rátalálok valami ismeretlenül ismerős érzésre, emlékre, blokkra (stb.) odabent, de ami egészen biztos, hogy könnyű leszek utána.

Aztán kicsit meg is betegedtem. Valami makacs nátha, ami éppen csak annyira gátol, hogy bosszantson. Nem ver le, csak úgy ott van és huzigálja a hajam. Incselkedik velem. Aztán jött egy beszélgetés, hogy valaki, aki mondjuk NIA-t tanít (vagy bármi egészség irányába mozdító technikát), hogyan lehet egyáltalán beteg? Ez egy igazán nagyon jó kérdés. Elsőre a jutott az eszembe, hogy egyszerűen emberek vagyunk. Mostanában sokat gondolkodtam azon, hogy én ezen mennyire szeretnék változtatni. Jó, persze nem úgy, hogy akkor holnaptól mondjuk nyúl leszek, de hogy mennyire szeretnék kilépni ebből az esendő és halandó szerepből. A napokban jöttem rá, hogy semennyire. Inkább szeretnék egy boldog és minőségi emberi létet, mint az örök elégedetlenség és kudarc érzését, amiért újra és újra szembesülök azzal, hogy nem sikerül „megvilágosodottként létezni”. Így elfogadtam, hogy időről időre betegséggel próbálom felhívni a figyelmem valamire, ami fontos, de mégsem veszek róla tudomást. Igazából nem is kell mindig érteni, néha csak egy kis törődésre vágyunk magunktól, vagy másoktól. Néha éppen azzal tápláljuk, hogy meg akarjuk fejteni és ezzel a figyelemmel tartjuk fent a leghatékonyabban. Úgyhogy abban maradtam végül magammal, hogy most nem fogom ezt megfejteni (amúgy meg úgyis tudom az okát, csak nem akarok szembenézni vele – hiszen mit is jelenthetne az, hogy nem kapok levegőt, mint azt, hogy valami, vagy valaki miatt nem kapok levegőt…), csak elkezdtem gondosan ápolni és szeretni a testem. Adok Neki finom és éltető táplálékot, alvást és mozdulatokat. Szereti, mert gyógyul.

Szóval az egészség a sajátunk, a döntéseink a mieink, a felelősség az életünkért alapvetés, a hitrendszerünket mi építjük fel, tehát a szabályokat is mi írjuk. Vannak olyan dolgok, amik a tapasztalatok és a nagy számok törvénye alapján sokaknál működik, de a választ a saját kérdéseinkre csak mi tudjuk. Válaszokat pedig akkor kapunk, ha jelen vagyunk. És nem csak fejben és nem csak testben és nem csak szívben, hanem egyszerre, egy időben minden sejtünkkel és minden bennünk áramló energiával. Van, aki ezt készség szinten műveli (mondjuk a gyerekek), de nekem például kellett egy eszköz, hogy megtanuljam és kell ez az eszköz, hogy emlékeztessem magam erre újra meg újra. Nekem ez a NIA és ez a tánc. Ez a mozgás. Mert mozgásban a lélek.

Ezek után – kicsit megkésve, de –  jelen/létben gazdag 2013-as évet kívánok nagyon sok szeretettel!

Amikor ezt a blogot elkezdtem írni, nagyon megfogott Dr. Dienes Valéria írása, ahonnan jó sokmindent el is hoztam. Ezen felbuzdulva egy kicsit tovább kutattam, mert nagyon érdekes, hogy milyen tisztán mutat meg minket a mozdulataink formája és minősége. Milyen szépen és egyértelműen beszél hozzánk a testünk, ha együttműködünk Vele.

"Mozdulat, mint kommunikációs forma (részlet)

Kívül játszani - a perifériákon - valamit ami megmutatja azt ami belső.
"Ez az a szerep, amelynek eljátszására a mozdulat született. Ez az a létközösség, amelyért a mozdulatnak szimbólummá kell válni. Jel. Jelkép. Valami látható a nem láthatóból. Valami, ami mindenkié, arról, ami egyetlenegyé. Ellentmondás. Lehetetlenség van benne. Megoldja a megoldhatatlant. És mindig sikerül. Azért sikerül, mert úgyis tudja az ember, hogy egészen nem sikerülhet. Mégis van a mozdulatnak annyiféle fegyvere, hogy képes játékba vinni a megjátszhatatlant."

Abból indulunk ki, hogy az ember akaratlanul hajlandó belemenni a játékba, önkéntelenül is elfogadni a másik eszmélő lény(ember) közeledését, felhívását.

Dienes Valéria mindezt annak tulajdonítja, hogy a legtermészetesebben mindenki a saját tudatának megfelelőjéül tekinti a másikét, ezt nevezi a párhuzamosságok törvényének. "Az "én patakom" ugyan nem a "te patakod", sem az "ő patakja", de mindannyiunk patakja szinkron módon futja a magáét, szigorú megfelelések (nem egyenlőségek) szerint." DV

"Ami különbözik, elhanyagoljuk, mert alkalmatlan. Elhanyagoljuk múltunk és jövőnk gyökeres különbségeit, s ez az általános tudatmagatartás egyformává tesz bennünket. " DV

Mi úgy tekintjük hogy a belső világ kivetítése a közösbe mindig mozdulattal indul (megmozgat valamely üzenetre alkalmas készüléket (beszédszerv, hangszalag, hangszer), vagy kilép a perifériába ahol használja egész pszichofizikai önmagát). Igaz ez mind a művészeti alkotásra mind a hétköznapok valóságára.
A mozdulat teremtője(alkotója) a saját eszméletéből akar valamit közölni a másik eszméletnek a mozdulat által."

Tovább olvasgatható a tanulmány itt.

Hogyan érzékelhetjük mindezt a NIA-ban?

Fontos, hogy olyan tiszta formában lássuk magunkat, amit csak a testünk tud megmutatni, mert ugye a test nem hazudik. Nem tud. A legkifinomultabban működő műszer a világon, ami azonnal jelez, ha valami nem stimmel odabent. Ha táncolok, már a mozdulataim jelzik, ha elakadás, feszültség van bennem - nem megy, elakadok, darabos, leblokkolok, türelmetlen vagyok, befeszülök. Sokszor elegendő, ha ezen a szinten megoldom a felmerült problémákat: tudatosítom a jelenlétem, mélyítem a lélegzetvételeimet, megkeresem a középpontomat, megpróbálom oldani a blokkot a kötött és a szabad formákon keresztül. Ezzel a hétköznapi problémák/stressz jelentős része letudható. Aztán lehet mélyebbre menni, ha elég bátrak és őszinték vagyunk.

A NIA-val a hétköznapok nem is hétköznapok.

Nagyon sok időbe telt, mire rájöttem, hogy mi a probléma. A probléma az, hogy sok (volt) a kéne+de szókapcsolat, vagyis: pl. ki kéne menni sétálni egyet, olyan szépen süt a nap. Ezután jellemzően jött a DE, mint pl. nincs időm, nem tudok elindulni, ezt vagy azt kéne csinálni stb. Vagyis, még jellemzően azzal is tetéztem, hogy arra fogtam, hogy mondjuk pakolni kéne, vagy takarítani. Így sem a pihenést nem engedtem meg magamnak + mondjuk nem is mentem el kirándulni egyet. 

Aztán megváltoztak a dolgok. Már többször van az, hogy megállok, ha a pillanat azt kívánja, hogy pár másodpercre ragadjak bele. Sokkal nagyobb élményeket ad, mint amennyi időt "veszítek" vele. Megállok az autóval, ha szép helyet látok, megállok a reggeli készülődés közben, amikor felkel a nap és átszínez mindent, vagy megállok, ha olyan zenét hallok, amiben megszületik egy jóleső mozdulat. Természetesen ugyanez igaz arra is, amikor végre elindulok - ha mondjuk úgy érzem, hogy eleget ültem, felkelek és mozgok, ha úgy érzem beragadt valami. Figyelem a hangokat, a színeket, a formákat, az illatokat. Eddig sem volt jellemző, hogy unatkozzak, de már nincsen szükség pótcselekvésre, telefon nyomkodásra, stb. Nem akarok eltűnni, ott akarok lenni, ahol vagyok, hogy eldönthessem, jó -e nekem, ahol/amiben vagyok és akarok -e maradni. Hogy ne kergessem/keressem, ami nincs, hanem megnézzem végre mi az, ami van.

Persze ez még nem megy folyamatosan, de már nem csak egy kézen megszámolható pillanatok ezek az életemben. Már itt vannak, közel vannak, átölelnek, csak engedni kell. És figyelni. Jelen lenni és ember lenni itt, és így, testben, lélekben, érzésben, szellemben. Egyben, nem szanaszét elkülönítve.

Hogyan tudom megtanulni szeretni a hétköznapokat a NIA-ban?

Az egyszerű lépéseken keresztül - mint például egy előre, egy hátra, először kezek nélkül. Aztán elindulnak a kezek. Érzem, ahogy a vállamat elhagyja egy mozdulat, keresztülfut a könyökömön, az alkaromon át, megmozgatja a csuklómat és kifolyik az ujjaimon keresztül. Aztán elindul visszafelé, és végig ugyanúgy, de már be a gerincembe, a mellkasomba, egyenesen a szívembe. Pedig nem történt más, csak felemeltem a kezem. Viszont millióféleképpen megtehetem - ezt tanítja meg a NIA. Ezt is.

A NIA-val a teremtés nagyon könnyű.

A hét sok feszültséggel kezdődött. Nem volt semmi gond, csak néha kicsi konfliktusba keverednek a gondolataim az érzéseimmel. Teljesen normális, mindenkivel megesik (ugye??). 

Úgy éreztem, hogy minden nap táncolnom kell - minden napra NIA-t, ahogy Petra mondta. Aznap felhívtak, hogy kedden tudnék -e helyettesíteni. Hétfőn van saját NIA, a kedd így ajándék NIA lett. Aztán ma jött megint egy telefon máshonnan, hogy tudnék -e este menni - szerda, még egy NIA ajándékba. Holnap koncertre megyek, szóval akkor és ott freeeeeeNIA, pénteken meg már hipp-hopp eljött újra a sajátom. És még megfejelem egy egészen finom koncerttel - mutatom, ajánló péntekre, A38, 21 óra: 

Minden vágyam így teljesül mostantól... mert azt mondtam :)

Végre, végre, ahogy ígértem, hozom!

Pár hónapja láttam a próbabemutatóját a 100 ölelés c. darabnak. Egyszerűen lenyűgöző volt. Megelevenedett egy egész élet az elejétől a végéig, benne minden olyan kérdéssel, kétséggel, ami engem is foglalkoztat. Én még ilyet színházban nem láttam. Az mellett, amit a táncos darabokban szeretek (egy mozdulatban benne lehet egy komplett történet), teljes vizuális élmény nyújtott, olyan látványvilággal, amiről eddig azt gondoltam, hogy csak filmen lehet létrehozni. De nem, ott volt karnyújtásnyira. Szóval ott kell lenni újra, főként, hogy a képeken azt látom, átdolgozódott eléggé.

Az Artus, a Budapesti Filharmónia, a Füge és a Bora-Bora (Dánia) közös produkciója

2012. szeptember 19., 21., 22. 20.00 óra ARTUS Stúdió Budapesti bemutató „Mi hisszük, hogy a boldogság szárnyra kel, s felível a magasba. Meghökkenünk, és nem értjük, ha az, ami boldog, hanyatlik és lehull.” Egy évszázada Kínában a legsúlyosabb ítélet a halál „100 vágással” volt. Élve, az embert éberen tartva bontották le a testről az izmokat 100 vágással. A 100 ölelés ennek ellenkezője: a ki nem elégíthető, olthatatlan vágy az ölelésére, a vágy a boldogság, az anyagtól való elszakadás után, hogy saját tengelyünket, ha egy pillanatra is, de magunkon kívülhelyezzük. Szürreális látomás a boldogságról és az illúzióról, a lepke gigászi küzdelméről a hatvanas izzóval. Koreográfus: Debreczeni Márton Közreműködik: Nagy Csilla, Debreczeni Márton – tánc Zene: Lukács Miklós – cimbalom Alkotók: Bodóczky Antal, Kocsis Gábor, Nagy Ágoston, Samu Bence Produkciós vezető: Trifonov Dóra

Tulajdonképpen erről szól az egész blog, de most jól esik ez a bejegyzés.

A NIA-t csinálni őrültjó, ez teljesen egyértelmű. Tanítani még annál is sokkal őrületesebben jó, mint csinálni - legalábbis nekem. Az energiát elindítani és gyönyörködni abban, ahogy végigfut másokon, felemelő érzés.

Ti hogyan látjátok a NIA-t? Azt hiszem ez lesz az egyik kedvenc bejegyzésem - ez a gyűjtemény a "munkám" gyümölcse. A legédesebb, a legmotiválóbb, a legkedvesebb a szívemnek.